„Vigyázz rá!A nyaklánc segítségével meglátogathatsz…Ha akarod…”
-Hogya-?- hirtelen a szobánkban találtam magam a fiúk között. A mellkasomhoz kaptam és a nyaklánc valóban ott lógott. A lényegét nem értettem, de megtartottam, mert valószínűleg ajándék. Az öcséim még mindig aludtak, békésen és nyugalmasan. Őket nem keltette fel egy hang az éjszaka közepén mint engem. A nyakláncot levettem és megpróbáltam átnyúlni Romano felett, anélkül, hogy felkelteném, ami nem sikerült mert hirtelen megszólalt:
- Te hülye mit nyúlkálsz itt felettem?!?!

- Én csak…
- Reggel van?- kérdezte álmatagon Veneziano, a másik öcsém.
- Nincs. Le akartam venni a nyakláncom és ki akartam tenni. - magyarázkodtam.
- Akkor, tedd ki de gyorsan mert…
- Kész aludhatunk.
Én nem tudtam ugyan aludni, mert még mindig nyugtalanított, amit a nagyapus mondott. Meg látogathatom? Ha, akarom? De mégis mikor? Ezen gondolkodtam egy ideig de a fáradságom erősebb volt a kíváncsiságomnál. Az álmomban egy albínó fiú volt és gyönyörűen fuvolázott. Én a háta mögött álltam és hallgattam a dalt. De mint minden álom ez is véget ért. Veneziano keltett fel, mondván hogy álmomba énekeltem és ez igazán ijesztő.
- Még mosolyogtál is hozzá! Most jutott eszembe mit tettél ki éjszaka, ha neked nincs is nyakláncod?
-  Kaptam valakitől.
- Kitől?- Ezzel megfogott még ő is hülyére venne ha azt mondanám, hogy nagyapustól kaptam…
- Hm…Nem tudom. Névtelenül egy dobozba.
- Vagyis van egy hódolód~!
- Nem nincs! – Pipacs vörös lettem, hiszen titkon csodáltam Amerikát meg minden, de ez csak olyan plátói szerelem. - Miért lenne? Ööö…Miért nem megyünk reggelizni?
- Igaz is.
Miközben reggeliztünk legalább nem faggattak. Elpakoltam a tányérokat, és az öcséim elkezdték az ebédet készíteni. Én meg felmentem a nyakláncot meg vizsgálni.

- És ha én most akarom meglátogatni? – mosolyogtam miközben a nyakamba tettem a nyakláncot.
Az ékszer kék fényt bocsátott ki, ami körbe vett engem. Zuhantam és zuhantam, és földet értem egy hatalmas réten. Egyetlen sárga kismadár repkedett egy hatalmas szürke ház felé. Úgy döntöttem követem a madarat. A kapu nyitva volt ezért gyorsan besurrantam, a madár az ablakot választotta az emeleten, én maradtam az ajtónál.
Szerencsére ez is nyitva állt. Az álmomból ismertem ezt az előszobát. Lehet, hogy ez csak egy álom? Ismét hallottam azt a dallamot, amit ma reggel is. A zene hatására elindultam felfelé. A másodikon a folyosón folytattam utam. A szobában ott állt az az albínó fiú. Bizonyára álmodom. A madár rémülten csipogott akárcsak az álmomban. A fiú abba hagyta a fuvolázást és elkezdett a madárral beszélgetni.
- Mi az Gilbird? Megint megtámadott egy sólyom? – A madár felröppent és felém szállt. – Te meg hova- Ki a fene vagy te? – Ledermedtem.
- Felicia.
- Olaszország? Téged is letöröltek a térképről ahogy hatalmasságomat is?
- Nem, de mellesleg te ki vagy?
- Te nem tudod ki hatalmasságom? Nos, Gilbert Beilschmidt. Az egyetlen. De ha téged nem töröltek le a térképről mit keresel itt hatalmasságom házában?
- Khm…Ami azt illeti fogalmam sincs. Nem rég még a szobámban üldögéltem és ezt a nyakláncot vizsgáltam. – mutattam a nyakamban lógó ékszerre. Gilbert közelebb jött, hogy ő is megvizsgálhassa a nyakéket. Amíg vizsgálódott kezdtem kényelmetlenül érezni magam. A vörös szeme, olyan érdeklődően csillogott. Kezdett nagyon melegem lenni ahhoz képest hogy kellemes tavaszi levegő áramlott be az ablakon. Tavasz, virágillat és ő.  A szívem egyre hevesebben vert. Felemelte a fejét és rám nézett. A mostanra valószínűleg paradicsom vörösre pirult arcomat fürkészte. Némán néztük egymást és mikor megnyugodtam, megszólalt:
- Hatalmasságomnak fogalma sincs, hogy kerültél ide.
- Na, és hatalmasságodnak nincs ötlete, hogy hogyan kerülhetne szerény személyem haza?
- Semmi. De ha már itt vagy adhatnál hírt a másvilágról.
- Hát rendben. Nem tudom mire vagy kíváncsi, vagy hogy hogy vagy vele de én éhes vagyok.
- Hatalmasságom se ebédelt még és akár segíthetsz is. Majd mesélj az öcsémről. – Azzal elindult a konya felé indult, én meg kis késéssel követtem. Ha segítenem kell neki eléggé közel leszünk. Remélem.
Gilbert, a brassói mellet döntött, nekem meg mesélnem kellett.
- Mire vagy kíváncsi? Szövetségre lépett az öcsémmel, azóta úgy mond barátok. Venezianonak nagy szüksége van rá, de a te öcséd nem épp a hatalmas boldogságáról híres. Inkább a fapofájáról. És nem áll a haldoklás szélén. Még valamit?
- Nem azt hatalmasságom úgy gondolja nem. Most várjuk, szépen megvárjuk míg meg sül. Addig, beszélgethetünk, még ha gondolod.
- Gondolom. Miről. – Éreztem a szívem felgyorsul. Szembe ült velem és gondolkozott. Hirtelen rábökött a nyakláncomra.
- Jöjjünk, rá hogyan juthatsz haza.
- Minden kiesett arról, hogy hogy csináltam.
- Nem járt hozzá használati útmutató?
- Nem hiszem. – Mondtam volna tovább, de egyszerűn nem tudok beszélni. Nagyon hosszú hallgatás következett. Én ugyan csak őt bámultam és olyan fejet vágtam mintha gondolkodnék. Néha mondott olyasmit hogy van ötlete, de az nem válna be. Egy idő után azonban kész lett a kaja. Én megterítettem, ő meg kiszedte az ennivalót. Pont, mint otthon.  Bár direkt kevesebbet ettem mint kértem volna. Beszélgettünk egy kicsit arról, hogy tulajdonképp hol is vagyunk.
- A holtak földjén. Ide kerülnek az elhunyt országok lelkeik.
- Aham. - már mosogattam, de ez csak kapóra jött ugyan mivel elmosolyodott én olyan vörös lettem, mint a pipacs. Bementünk a nappaliba. Szörnyű érzés fogott el. Míg beszélt, belőlem kitört a sírás. Nem, csak mert rég nem sírtam, de rádöbbentem engem otthon mindenki vár. Legalább három órája itt múlatom az időt és bűntudatom lett. Hirtelen rám nézet és átfogta a vállam.
- Mi az?
- Haza akarok menni!
- Jó jó, de-
A folytatást már nem hallottam, ugyanis megint abban a kék fényben voltam mint amivel ide kerültem. Az ágyamon ültem, az ajtóm előtt hallottam amint beszélgetnek.
- Te hülye megnézted minden hol?!
- Nem kéne valakit idehívni segítségül mondjuk…
- Neem! – Sipította Romano. Ekkor felálltam és kiléptem az ajtón tehetetlenségemben megöleltem őket.
- Itt vagyok!
- Hol jártál? – mondták egyszerre.
- Gilbertnél.
- Tééényleg~? Doitsu bátyjánál? De ő nem halt meg?
- Dee~ Akkor~ Miért érdekel hol voltam?
- Mert kemény 1 órája keresünk.  De amúgy nem érdekel.
- Igen te hülye! És kihűlt az ebédünk is! Meg a szieszta is csúszik!

- Jól van bocsi...De ha éhesek vagytok miért nem mentetek enni?
- Mert téged kerestünk~
- Ez igazán kedves de nem kellett volna. Jó hogy nem vertétek ide a fél világot engem keresni.
- Már gondolkoztunk rajta...
- Csak te. De menjünk enni. Én éhes vagyok.
Így hát hármasban ismét elindultunk lefelé. Lasagne volt az ebéd, szerencsére nem ettem olyan sokat így egy keveset még ettem. Szeretem, mikor elfeledkeznek a világról evés közben. A mai nap ugyan már ettem, de jól esett igazi olasz kaja. Már majd nem elfeledkeztem a történtekről. Az arca eszembe jutott, és épp mosolygott, én meg elvörösödtem. Tulajdonképp jobb lesz, ha kiverem e fejemből. Kétlem, hogy valaha visszajuthatnék. Elmosolyodtam. Ez is csak amolyan plátói szerelem. Szerelem nem gyakran alakul ki az országok között. Ha igen az is valószínűleg csak a területért megy. De ő nem olyan mivel halott, ha hatalom vágya lenne, akkor is! Egy ország nem térhet vissza a halálából. Felsóhajtottam, majd összeszedtem a tányérokat, amiken ettünk. Magam mögött hallottam:
- Nézd meg! Most már sóhajtozik is. Ezek a hülye krumpli macsók csak elrontanak titeket!
- Nem iiis~! Doitsu kedveees~!
Nevetnem kellet. Romano mindig is utálta a németeket. Veneziano pont ellentétesen érzett. Ludwig nem volt egy kedves alak, de hát az ő döntése. Nem egyszer hallottam, hogy Veneziano az egyetlen barátja.  Az öcsém mindenkit szeret, akitől nem fél szóval, nála annyira nem kell pedálozni, mint mondjuk Romanonál. De Gilbertet ő is kedvelné. Igazán kedves volt velem. Talán, csak mert lány vagyok? Vagy, csak mert én voltam kedves, és mentegetőztem? De azért remélem, nem utál. Az szörnyű lenne. Ha megint meglátogatnám és kiparancsolna, mert azt hinné, csak élősködöm. Most jut eszembe! Ludwigot meghívta Veneziano. Megint jön a fapofájával. Rendes, csak tudna mosolyogni…

*****************************

Romano vacsit főz, Veneziano a földszinten takarít én meg az emeletet takarítom. Nekem kell ajtót nyitnom, mert most én vagyok a soros. Csöngettek. Bevágtam a takarító cuccot valahová és lesiettem ajtót nyitni. Észak rohangászik, mint egy őrült Dél meg segít neki elpakolni. Káosz. Így hát mosollyal az arcomon nyitottam ajtót. Ludwig volt az.
- Bocs, hogy hamarabb jöttem.
- Nem baj. Már épp végeztünk. – Úgy gondoltam jó lesz ha nem említem a látogatásomat Gilbertnél. Ha valaki ő biztos hülyére venne. Félre léptem az ajtótól hogy bejöhessen.
- Doitsu~~ Képzeld, képzeld Felicia ma meglátogatta a bátyádat! – Nos, ha valaki valamilyen érzelmet akar csalni a német arcára annak csak a „bátyád” szót kell kiejtenie. Ugyanis amint az öcsém ezt kiejtette olyan szerencsétlen fejet vágott, hogy megsajnáltam.
- Azt nem csak kitalálta? – próbált komoly maradni, de a hangjában érződött a keserű féltékenység. – Hiszen a bátyám meghalt.
- Lehet, hogy igen, de Felicia bizonyosan ott volt. Megtaláltam Gilbird tollát a hajában. – a hajamba szállt az a madár.  De mikor szedte ki a hajamból? Istenkém, ha Gilbert itt lenne, Ludwig se nézne hülyének… Na jó..

- Mit keresek én itt?! És nem mellesleg hol vagyok?! – hallottam egy hangot a fal mögül. Azt hittem képzelődök de Ludwigban is megállt a vér.
- Gilbert? – nyöszörögte.
- Öcskös? – válaszolt az említett. – És Felicia? Mit kerestek itt? És hol vagyok? – mindent megmagyaráztam volna neki, ha az öcsém nem szól közbe.

- Áhá! Szóval te vagy ennek a krumpli macsónak a bátyja? Ugye tudod hogy-! – Én gyorsan befogtam a száját, de látszott rajta hogy sejti mit akart mondani.
- Kyaaaah~! Ez ijesztőbb mint gondoltam!!! Doitsu, Doitsu védj meeeg!!
- Öhm… Lehet egy kérdésem? Mióta van 3 olasz?

- Kit találsz feleslegesnek? – mondta az immár nyugodt képű német.

- Azt ott mögötted.
- Én inkább a lányt mondtam volna.

- Baszd meg Beethoven!!! – csak magamban hívtam így Ludwigot de ez most kitört belőlem.

- Beethoven? – mondták egyszerre.

- Beethovennek is Ludwig volt a neve. Vagy rosszul tudom? – kérdeztem ingerülten – Amúgy meg miért én lennék a felesleges?

- Mert te voltál az utolsó? És nem mellesleg mióta vagyok én neked Beethoven?

- Régóta. Az idő nem számít.

- De Feliciát ismertem. Romanoról meg hallottam.
- Ahhoz képest én ma délelőtt láttalak életembe először…

- Tényleg? Pedig asszem régen írtam is neked levelet…

- Az én voltam! Én kaptam tőled leveleket. – nyöszörögte Veneziano.

- TE LEVELEZTÉL EZZEL ITT?!?! – az eddig hallgató, Romano-vulkán kitört.

- KUSS, LEGYEN ROMANO! – Nem a legrendesebb öcsém van tisztában vagyok vele de ez már sok volt. Főleg miután lassan feleslegesnek számítok – De ha nem értenéd Veneziano Észak-, Én Közép-, Romano pedig Dél-Olaszország.

- Ahaaa~ Most pedig lenne valaki olyan kedves, hogy haza juttatja Hatalmasságomat?

- Én! Gyere fel! – Mondtam majd azzal elindultunk felfelé.  Magunkra zártam az ajtót és a szívem ismét hevesebben dobogott. Vele egy szobában. Égett az arcom és meg se bírtam nyikkanni. Csak álltunk és vártunk.

- Rájöttél, hogy kell kezelni, a nyakláncot?

- Nem teljesen. Bár már van egy tippem. Gilbert bárcsak visszamennél~! – a legutolsó mondatot csak suttogtam. Pont, ahogy sejtettem. Gilbertet kék fény vette körül és eltűnt. Ezek után már csak annyi dolgom volt, hogy lemenjek és válaszoljak az engem váró kérdésekre.
- Penso che mi piace... Csak ennyit mondok többet nem. – ez igazán felsőbb rendűen mondtam, nem mintha az öcséim nem beszéltek volna olaszul.
- Tessék? – kérdezte az egyetlen német, aki nem értette, amit mondtam.
- Elment. Vissza, oda ahonnan jött. Most pedig szerintem menjünk enni. –tereltem el szót.
Evés közben én is és Ludwig is el voltunk képedve. Ő azért mert Veneziano teljesen kinyitotta a szemét én meg azért mer elég összeesküvő fejet vágtak. Úgy néztek egymásra mintha éppen most lett volna a szertartás miszerint Gilbert az ős-ellenségünkké vált.
Mi csendesen ettünk, amikor Németország, hozzá nem illő módon, a fülembe súgta:
- Ezek most kire haragszanak?
- Szerintem rám. Ilyenkor bezzeg tudnak együtt dolgozni. – Bizony, most épp egy össze esküvő tervet forgatnak a fejükben.
- Akár mit is tesznek, annyira nem fájhat. Mit csinálnak, megvonják a tészta adagodat? Vagy épp a paradicsom adagod?!
- Nem. Annál rosszabb lesz. – Csak sejteni mertem, hogy mi lesz.
  Szerencsére pár nap múlva sem történt semmi. Igaz nem szóltak hozzám, és Veneziano nyitva tartja a szemét még most is, de semmi szörnyű nem történt. Arra különösen ügyeltem ne gondoljak, semmi Gilberttel kapcsolatos dologra. Egészen a következő gyűlésig.